Főnixfészek

Fúj odakint a sivatagi szél
Romváros
Fájó homok
Semmi

Fúj odakint a sivatagi szél
Romváros
Fájó homok
Épül a kristályfal

Fúj odakint a sivatagi szél
Romváros
Szélcsend
Kész a kristályfal

Fúj odakint a sivatagi szél
…
Szélcsend
Áll a kristályfal

Fúj odakint a sivatagi szél
…
Szélcsend
Kopik a kristályfal

Fúj odakint a sivatagi szél
…
Szélcsend
Reped a kristály fal

Fúj odakint a sivatagi szél
…
Szélcsend
Egy pöccintés

Fúj odakint a sivatagi szél
…!
…!
Szilánkokra törik a kristályfal

Fúj odakint a sivatagi szél
Éden
Hadd fújjon!
Nyitva

2014.

Ében a nap és vakító az éj,
A kiszáradt tenger végtelen mély,
Szélvihar pörget keserű savat,
Most légy hős, most kell állnod a sarat,

Bárhogy is fojtson a szilánkos lég,
Bárhogy is égjen a fekete jég,
Bárhogy is fagyjon a remegő tűz,
Nem te vagy az, akit mindez elűz!

Még ha a tér elnyeli a Holdat,
Még ha az idő szoborrá olvad,
Még ha a világ ketté is reped,
Akkor is meg kell állnod a helyed.

Még ha a tér s az idő megdermedt,
Még ha a világ ketté is repedt,
Győztes a gonosz akkor sem lehet,
Mert te hős vagy, és állod a helyed.

2014.

Az ég már kék volt, tiszta és csendes. A vérző vihar, mely pusztító átkával végigsöpört a földön, idővel magát is elpusztította, kopár űrt hagyva körös-körül. A fiú nehéz léptekkel, magányosan szelte a szürke pusztát. Élettelen, szénné vált fatönkök, szél fújta hamu és száraz repedések kísérték útján. Üres árnyéka volt csupán a hely az egykori színes, árnyékos erdőnek… ahogy a fiú is saját magának a csata, a vihar, a mészárlás óta, mely kedvesét is elvette tőle.

Ő túlélte. Vérző sebekkel és fájó lélekkel ugyan, de túlélte, elmenekült, elrejtőzött a vihar elől… azonban legbelül úgy érezte, ő is ugyanolyan halott, mint e táj… és mint a lány.

A száraz talaj roppant egyet, mintha egy gyenge csont tört volna ketté. Csontok… csontvázak ezrei heverhettek mélyen a föld alatt. Valahol itt halhatott meg szerelme is. Az egész olyan hirtelen történt, hogy még mindig alig hitte el. A vihar egyszerűen megölte a lányt. Nem volt könnyben ázó búcsú, nem volt utolsó, sokatmondó üzenet, nem volt még csak igazi harc sem, a gépiesen tomboló vér meg sem kellett álljon egy pillanatra sem, hogy odafigyeljen a gyilkosságra, vagy utána szemügyre vegye, milyen kincset is pusztított el. Az ő vörös szemében a lány is csak egy névtelen, emléktelen, sírt sem érdemlő hulla volt.

A fiú megállt. Letérdelt. Valahol itt történhetett. Valahol alatta, a föld mélyén nyugodhatott kedvese… bár nem volt ebben sem biztos, hiszen még csak a pontos helyet sem tudta felidézni. Talán nem is számított. Mindenesetre elővett egy kis virágmagot a zsebéből, és gondosan a földbe ültette, majd egy kevés vizet locsolt rá.

Hirtelen a földre rogyott, tenyerével támasztva meg magát. Könnyek törtek elő szeméből… hosszú ideje először tudott sírni. Még mindig képtelen volt elhinni, hogy meghalt. Hogy mindaz, amit annyira szeretett, nincs többé. Hogy az a rideg ködből hűsítő esőt és napfényt varázsoló mosoly… hogy a szemében és lelkében csillogó tűz, mely azért égett, hogy szebbé és jobbá tegye maga körül ezt a világot… hogy kezeinek lágysága és gyengéd ölelése, mellyel mindig újragyújtotta őbenne és másokban is a lángot… hogy mindezt egy elfeledett villanás alatt semmivé tette a vérző vihar.

Nem! – A fiú csapott egyet öklével a kopár talajra, majd felemelte fejét. – Ezt nem hagyhatta. Nem halhatott meg, mindez nem tűnhet el csak úgy! Nem hagyhatta, hogy az új világban ő ne létezzen, hogy csak egy elfeledett test legyen, más elfeledett testek ezrei közt. Hogy a világ ne ismerhesse meg az ő végtelen jóságát.

Azt már nem! Ha kell, ő maga törli le minden síró ember arcáról a könnyeket. Ha kell, ő maga gyógyítja meg az átkokat és a sebeket. Ha kell, ő maga épít fényes, pompázó palotákat, melyek nyílt kapukkal várják vendégeiket. Ha kell, ő maga ültet és gondoz egy erdőnyi fát, hogy a világ ne maradjon édes gyümölcsök nélkül. Ha kell, ő maga mosolyog rá minden útját kereső emberre, és mondja el nekik, soha, de soha ne adják fel! Ha kell, ő maga tűnteti el a vérző vihar minden pusztításának nyomát, hogy ne maradjon több belőle, mint rossz emlék és intő tanulság.

A fiú felállt, és megtörölte szemeit. Még egy pillantást vetett a hamarosan gyönyörű virággá növekedő mag helyére, majd megfordult, és magabiztos léptekkel indult a jövő, az új világ felé.

Hideg, fájó cseppeket hullajtott a vörös ég, sártengerré mosva a rideg kőfal tövében elterülő pusztát. Vérfoltokkal arcán, szakadt és átlyuggatott ruhában, mezítláb lépkedett a fiatal lány a hatalmas, sötét kőépítmény felé. Kimerülten nekitámaszkodott sebes alkarjaival, és körül-, majd felfelé nézett, nem törődve azzal, ahogy az esőcseppek hűvösen veregették arcát. A fal mindkét irányból körülölelte a látóhatárt, miközben az égig magaslott, teteje egészen beleolvadt a vörös, felhős éjszakába.

Hamarosan homlokát is a falnak érintette, és erejét vesztve lesütötte tekintetét. Ebben a zivatarban se tudta volna letagadni könnyeit. Csak nézte, ahogy remegő térdei megtörik a combján lecsurgó esőcseppek útját, ahogy fázó lábai elmerülnek a sárban, ahogy a vérrel és vízzel átitatott ruhája a testéhez tapad.

Ujjait gyengén, majd erősebben ökölbe szorította, miközben arcán a bánat fokozatosan átadta a helyét a haragnak. Hirtelen egy nagyot ütött a falra jobb kezével, pusztán enyhe visszhangot és egy apró vérfoltot hagyva maga után.

Lassan hátrébb lépkedett, majd néhány máter távolságban megállt a faltól. Fogait összeszorítva farkasszemet nézett a monstrummal, és széttárta kezeit. Jobb tenyere izzani kezdett, majd egyszer csak egy tűzgolyó lobbant kezében, melyet a lány teljes erővel a falnak lőtt.

Ahogy hozzáért a falhoz, a varázslat nyomtalanul lepergett arról. A forró lángok csendben kialudtak, a kőépítmény csak némán, büszkén, erőteljesen magaslott.

- Nem fog sikerülni. – hallott a lány egy mélyebb hangot a fal tövéből, kicsit arrébbról.

A fiú a földön, a hátát a falnak támaszkodva ült, vékony, hegekkel tarkított karjai erőtlenül lógtak bele a sárba. Néha megremegett, de nem mozdult… nem volt miért mozduljon. Csak hagyta, hogy a jéghideg eső szépen-lassan talán lemossa testéről és ruhájáról a vért.

A lány néhány pillanatig a szemébe nézett, majd szótlanul, hirtelen elfordult, ázott hajával félkörben elszórva egy adag vízcseppet. Újra a falnak szegezte tekintetét, és varázsolni kezdett.

Tűzgolyók hadával ostromolta a falat, mely sértetlenül állt, arra se méltatva e támadásokat, hogy kinevesse őket. Ezután kék aura kezdett fényleni a lány körül, megdermesztve maga körül a levegőt, megfagyasztva csuromvizes haját is. Jégcsóvát lőtt, mely a falnak érve hatalmas koppanás után szilánkokra tört. Egyszer csak dobbantott egyet a sárba jobb lábával, melynek nyomán kettényílt a föld. A mély repedés robogva haladt a falig, mely aztán elnyelte a rengést.

Vacogva vett néhány mély levegőt, majd egy utolsó, gyenge tűzgolyót lendített, mely már szinte a falig sem ért el. Ahogy ellőtte, a lány térdre rogyott, miközben meg is csúszott. Tenyerével támasztotta meg magát a sáros földön, ahogy hátán, mint apró ostorcsapások, szaggatták fel az esőcseppek az égő és fagyott sebeket.

Meg-megakadva négykézláb elmászott a falig, és öklével újra rácsapott egyet. Ezúttal már alig koppant, az eső és könnyeinek hullása teljesen eltemette a gyenge ütés hangját. A lány hosszasan sírt a masszív, végtelen fal tövében.

Egyszer csak elálltak könnyei, idejét érezte, hogy újra megtörje a sötét csendet. Lassan, reszketve felállt és elindult a fiú felé. Odasétált elé, majd megállt, és várt egy kicsit. Mikor a fiú kisvártatva felnézett rá, a lány barátságosan rámosolygott. Enyhén lehajolt és kinyújtotta felé a kezét.

A fiú kis erőlködés után megmozdította karját, és belekapaszkodott a lány kezébe, aki gyengéden felsegítette őt. Egymásra néztek, arcukon félénk mosollyal, majd a lány átölelte a fiút. Ő, amennyire sebzett karjaival képes volt rá, viszonozta.

Újra izzani kezdett a lány tenyere, ezúttal azonban csak enyhe melegséget sugárzott, fokozatosan megszárítva a fiú jéghideg, vizes bőrét, majd a sajátját is.

- Köszönöm. – mondta egyszer csak a fiú. A lány újra rámosolygott. Néhány pillanatig nézték egymást, majd a fiú ismét megszólalt: – Vannak mások is, akiken segíthetsz… akiken segíthetünk.

A lány bólintott, és arcára a mosoly maga mellé engedte a komoly eltökéltséget.

Elindultak a fal felől a pusztaságba. Eleinte lassan, botladozva lépkedtek, egymást támogatva, hogy ne essenek el a csúszós sárban. Aztán egyre határozottabban, magabiztosabban szedték a lábukat, ahogy távolodtak az elterülő messzeségben. Már nem látták, ahogy hátuk mögött apró repedés nyílt a falon.

2014.

Nem mindig ont vért és hoz halált a piros,
S van, hogy a narancs tűz sem éget fel mindent,
Nem mindig tikkaszt ki s fonnyaszt el a sárga
S az ijesztő zöld dzsungel is rejthet kincset.

Nem mindig sodor el s fojt meg a kék tenger,
És nem mindig rejt a lila gyilkos mérget.
Ezer színes boltív dőlt már össze – mégis
Ha akarja, megtartja magát – és téged.

2014.

Tükröm, tükröm, mutasd meg
Minden titkos vágyam,
Bűvös ködben tárd elém
Jövőből jött másam!

Tükröm, tükröm törékeny,
Vékony, mint a selyem,
Apró porszem, érintés
És elveszíthetem.

Tükröm, tükröm varázslat,
Elbűvöl, ha nézem,
Majd’ elhiszem, én vagyok
Illúzió-énem.

Tükröm, tükröm összetört,
Szilánkokra hasadt,
Képem képe azonban
E világon maradt.

2013.

Vannak beteljesült és boldog szerelmek,
Vannak olyanok is, mik reménytelenek,
Az enyém is ilyen, ezért mind hiába:
Beleszerettem egy nem létező lányba.

Nem szól vissza hozzám, ha beszélek neki,
Nem tudom szép arcát én megérinteni,
Nem csókolhatom meg, nem vihetem ágyba,
Beleszerettem egy nem létező lányba.

Képzeletemben él csupán e szerelem,
Képzeletem adja ezt az érzést nekem,
Képzeletem vitt be az elképzelt vágyba,
Beleszerettem egy nem létező lányba.

2007.

- És boldogan éltek, míg meg nem haltak. – fejezte be a férfi, mire az őt és a vele szemben ülő nőt körülvevő fények hirtelen egy kis gömbbé sűrűsödtek össze a mesélő kezében.

A nő kuncogni kezdett, miközben a férfi betette a fénygömböt hátizsákjába.

- Min nevetsz, édesem? – kérdezte jókedvűen.

- Ja, semmi. Csak ez a befejezés… elég tipikus.

- Hehe, tudom.

- De nagyon szép volt, igazán tetszett. Kár, hogy ez volt az utolsó. – mondta a nő.

- Aha. Legalábbis mostanra. Aztán még szép, hogy folytatjuk. De most… mennem kell.

A nő felállt a székből, megölelte kedvesét és a fülébe súgta:

- Kérlek… kérlek, nagyon vigyázz magadra!

- Vigyázok, egyetlenem! – ígérte meg, és csókot adott a nő ajkaira.

Sötét éjszaka borította a város szélén, a puszta határában elterülő nagy faépítményt, az árnygriffek istállóját. A nemes állatok nem csaptak nagy zajt, így az istálló bejáratánál, kényelmes karosszékében ülő Wind minden neszre azonnal felfigyelhetett.

A férfi egyik kedvenc könyvét olvasta egy halványan világító petróleumlámpa társaságában, miközben fülelt és időnként fel-felnézett – mégiscsak az ő feladata volt az istálló őrzése. Nem volt egy nehéz munka, elvégre csak meg kellett fújjon egy sípot, ha illetéktelen embert észlel, és a szomszéd erődből máris itt terem az őrség.

Bár ilyen már hosszú, hosszú ideje nem történt, senki nem kísérelt meg árnygriffet elkötni, mióta Wind betöltötte e felelősségteljes, ám a legkevésbé sem megerőltető posztot. Kérdezték is tőle korábban többször, bírja-e egyedül, nincs-e szüksége egy társra, de ezekre mindig csak nevetetve legyintett. „Hogy két ember tegye a semmit egy helyett?” És mivel még sose érkezett rá panasz, sose találtak rá álmában munka közben, maradhatott egyedüli őre az istállónak. Ez így Wind-nek tökéletesen meg is felelt, hisz különben jóval nehezebben talált volna rá alkalmat, hogy különféle nőket hívjon maga mellé, hogy együtt múlassák az időt a sötét éjszakában.

De most pusztán egy könyv volt a társasága, melyet bár már sokadjára olvasott, mégse unt. Egy lovagról szólt, aki árnygriffjével járta a világot, hogy leszámoljon gonoszok hadával miközben bajba jutott nők tucatjait mentette meg, amiért persze jutalma nem maradt el. Wind könnyen azonosult vele.

Egyszer csak közeledő léptek hangját hallotta, mire felkapta a fejét, felállt a székéből és a könyvet le is dobta rá. A hanghoz lámpafény is párosult, ahhoz pedig egy alak, aki egyenesen az istálló felé tartott.

- Megállj, ki vagy? – szólt határozottan Wind, de mire választ kapott volna, már felismerte a lámpát kezében tartó férfit: Barátja, Spark volt az. – Spark! Mi szél hozott erre éjnek évadján?

Spark intett köszönésképpen, majd mikor már elég közel ért, szóban is megtette:

- Hello, Wind! Mi újság?

- Ja, nem sok. Csak az, mint eddig, őrködök, olvasgatok, átvirrasztom az éjjelt. Na de veled mi van, mi dolgod erre? Vagy csak a társaságomra hiányzott?

- Heh, hidd el, az is, és szívesen elbeszélgetnék hosszasan… de nem most. – mondta Wind. – A segítségedet kérem.

- Az én segítségemet? Mégis mihez? – kérdezte Wind. – Áh, megvan! Egy jó nő kéne éjszakára, mi, és szeretnéd, hogy ajánljak valakit? Lássuk csak…

- Nem, nagyon köszi, de most kihagyom. Mondtam múltkor is, van barátnőm, és nem is akármilyen. Szívesen áradoznék is róla, de nem most. Másért jöttem. Ezért.

Spark letette földre nagy hátizsákját, és kinyitotta. Vakító fény szűrődött ki, és kellemes meleg áradt a zsákból. Wind közelebb lépett, és benézett: egy nagy kupac apró, diónyi fénygömböt látott.

- Nahát, ezt a sok varázscsillagot mind te gyújtottad? Nem semmi, gondolom, eltartott egy jó ideig.

- Az nem kifejezés. – bólogatott Spark, és elnevette magát.

- De hogy jövök én a képbe?

- Hát… úgy, hogy a barátom vagy, és úgy, hogy te tudsz beengedni a griffekhez, hogy kölcsönvegyek egyet ma éjszakára.

- Hé, várj, várj, miről beszélsz? – kérdezte Wind. – Én csak őrzöm az istállót, nem az én hatásköröm, hogy ki ülhet fel a katonák griffjeire. Ezzel a fejesekhez kéne fordulnod.

- Az sajnos nem fog menni.

- Meg is értem, szép is lenne, ha fűnek-fának odaadnák őket. Van elég más lehetőség sétarepülésre. Minek neked egyáltalán árnygriff?

- Hehe, gondolkozz egy kicsit! Elárulom, nem sétarepülésre, és más állat nem jó. – felelte Spark.

- Szóval… azt mondod, árnygriff kell neked, nem más repkedő hátas. És hivatalosan úgyse engednék… nem mondod, hogy a Romlás Erdejébe akarsz menni?

- Vág az eszed, Wind!

- Várj, Spark, várj! Mégis mi dolgod neked az Erdőben? Nem azt mondtad, hogy soha az életbe nem térsz vissza arra a szörnyű helyre?

Spark sóhajtott egyet, behúnyta a szemét, és felidézte emlékeit a Romlás Erdejéről. Hosszú évek teltek el azóta, hogy kiszabadult a rengetegből, de még mindig élénken élt fejében az Erdő képe. Már amennyire élénk lehet a kép a Ködtől, ami szüntelenül borítja azt a helyet. A Ködtől, mely nem egyszerű, alacsonyan szálló felhő, hanem ősi feketemágia szülötte, melyről azt tartják, elszívja az ember életerejét, és minden élőlény fejvesztve menekül a közeléből… egyedül az árnygriffek képesek megőrizni hidegvérüket és épségüket benne.

- Hahó, Spark? Nem úgy volt, hogy egy életre elkerülöd az Erdőt? Mint minden más, értelmes ember?

- De… de, úgy volt.

- Neked kéne a legjobban tudnod, hogy semmi jó nem vár arra, akit a botor kíváncsiság, az emberi gonoszság vagy csak a kegyetlen véletlen odajuttat. És most önként, dalolva akarsz egy újabb esélyt adni az Erdőnek, hogy örökre elnyeljen vagy tönkretegyen?

Spark kisvártatva válaszolt:

- Van egy kis időd, Wind?

- Már hogyne lenne? – nevetett fel.

- Akkor elmesélek neked egy történetet. Nagyon keveseknek mondtam el eddig, és talán jobb is. Félnének. Így is féltek, gyanakodtak, mikor előkerültem.

- Nem is csodálom. Kevesen jutnak ki élve a Romlás Erdejéből, és a legtöbben, akik túlélik, sem ugyanazok az emberek többé. Zakkantak, őrültek lesznek, még ha csupán néhány napod töltenek bent, megfertőzi az elméjüket a Köd. És ez még a jobbik eset, te is tudod. A leggonoszabb bűnözőink, sorozatgyilkosaink is az Erdő túlélői közül kerülnek ki. Olyanok, akik előtte a légynek se ártottak. Az, hogy te hamar előkerültél, és az elméd viszonylag sértetlenül megúszta, csodával határos. És nézd meg, szépen felnőttél, van egy jó állásod, egy rakás barátod, és egy nő is, aki odáig van érted. Ne kísértsd a sorsot, Spark! Nem éri meg a kockázat, hogy mindezt elveszítsd. Örülj, hogy távol maradhatsz…

- Köszi, hogy ennyire aggódsz értem… de ne aggódj! Hadd mondjam el a történetemet.

- Ja, persze! Ne haragudj, hogy félbeszakítottalak…

- Semmi gond. – mosolyodott el Spark.

- Szóval… gyerekek voltunk, tizenegy-tizenkét évesek. És ekkoriban a gyerekek hajlamosak egyrészt a durva agresszióra, és hogy ezt kiéljék azáltal, hogy megtalálják maguknak a gyengébbet. Másrészt arra, hogy ne mérjék fel tetteik következményét. Nem is biztos, hogy szándékosan ejtettek le és hagytak ott az Erdőben a többiek, csak egy szokásos kis csínyük sikerült durvábbra, mint gondolták. Bár ki tudja. – Spark mély levegőt vett. – Nem számít már. Ami számít, hogy bekerültem a sűrűbe és nem találtam a kiutat. Sírtam, kiabáltam, hogy segítsen valaki, és próbáltam futni, amerre véltem a kiutat, de csak egyre sűrűsödött a Köd körülöttem. Aztán belefáradtam. Leültem egy kicsit és szétnéztem. Szerencsére találtam ehető növényeket meg kis patakokat, tavakat, szóval az életben maradással nem volt probléma.

- Tényleg, mennyi ideig voltál az Erdő fogságában?

- Hehe, na igen. Ez az, amit kérdeztek tőlem az orvosok és a rendőrök is, miután megtaláltak. Először azt feleltem, fogalmam sincs, kicsit összemosódott a fejemben az idő. Ez nem volt igaz, pontosan tudtam, meddig voltam bent. És azt is tudtam, hogy ha ez kiderülne, akkor nem sok jó várna rám. Hallottam, miket beszélnek a nyitott ajtó mögött, mikor elkezdtem ébredezni. Hogy ha csak néhány napot töltöttem az Erdőben, egy kis vizsgálat után kiengedhetnek. De ha adott esetben több hetet, akkor hosszabb időre bezárhatnak, mert bomlott elmém miatt veszélyes lehetek.

- Ez végül is érthető, mint már mondtam. Na de mégis, mennyit voltál bent? – kérdezte Wind.

- Több mint egy évet. Majdnem másfelet.

Spark figyelte Wind reakcióját, és azt kapta, amit várt: Kerekekre nyílt szemek, leesett állak, hüledezés. Majd nemsokára meg is szólalt:

- Most megkérdezném, hogy „ugye csak viccelsz?”, de látszik, hogy komolyan beszélsz. De… mégis hogy?

- Te vagy a második ember, akinek ezt elmondtam, szóval lehetőleg senkinek ne add tovább. – kérte Spark.

- Persze, persze. De mégis… hogy élted túl másfél évig abban a pokolban? Hogy nem emésztette fel az elmédet a Köd?

- Eleinte… kétségbe voltam esve. Kerestem a kiutat, de nem találtam, úgy éreztem, körbe-körbe járok. Közben éreztem, hogy rám nehezedik a Köd, és gonosz szellemek vesznek körül, szorongatnak, fojtogatnak… és suttognak. Ahogy telt az idő, egyre kivehetőbbé váltak a hangok. Hallottam… hogy olyanokat mondanak, „Állj be!” meg „Csatlakozz!”. Később már egész hosszú mondatokat súgtak a fülembe, mint hogy bosszuljam meg a világon az összes szenvedést. Hogy jobbat érdemlek. Hogy én vagyok „a kiválasztott”, aki a sötét seregek élére állva megváltja a világot.

- Nahát! Ez mennyi idő után lehetett?

- Nem is tudom… talán két vagy három hét. De aztán csak egyre jobban eldurvultak. Már nem suttogás volt, hanem üvöltözés, és már nem egyszerűen körülvettek e szellemek, hanem belém mélyesztették áttetsző karmaikat. Nem okoztak látható sebeket, de éreztem, hogy fáj. És ez a fájdalom egyre inkább állandósult. Nem hagyott nyugodni egy pillanatra sem, folyamatosan zúgott a fejem, égett a bőröm és éreztem, hogy elnehezül a testem és egyre nehezebben mozgok. – idézte fel Spark. – Nem is tudom, meddig bírtam volna még így.

- Hát, elég sokáig, nem?

- Igen, igen… de csak mert aztán megláttam azt a fénypontot.

- Miféle fénypontot? – kérdezte Wind.

- Egy ilyen kis varázscsillagot, mint ezek, de ezt akkor még nem tudtam. Csak megpillantottam messze, a távolban egy fénypontot. Teljesen megigézett, a hatalmába kerített, ahogy elütött minden mástól abban az átkozott erdőben. Csak azt néztem hosszasan, ahogy csillog a távolban és elvarázsol. Aztán egy idő után észrevettem… hogy eközben teljesen megfeledkeztem a szellemekről. Nem éreztem a fájdalmat, nem hallottam a hangjukat sem. Persze amint ez tudatosult bennem, és elvontam a tekintetem a fény felől, rögtön visszatért minden. De visszanéztem a fényre, és ismét éreztem, hogy enyhül a szenvedés.

- Nem semmi. – kommentálta Wind.

- Igen. És ekkor elhatároztam, hogy megkeresem a fény forrását, legyen akárhol is. Így útnak indultam az erdőben, ami tartogatott számomra ezt-azt. Tüskebozótokat, mély szakadékokat, mocsarat. Közben meg a szellemek se szálltak le róla, üldöztek, tovább súgták fülembe a szörnyűségeiket és karmoltak. De aztán ahányszor csak megálltam és néztem a fényt hosszasan, gyógyulni kezdtem. Majd amint elég erősnek éreztem magam, folytattam az utat. Így ment ez ki tudja, meddig. Egy örökkévalóságnak tűnt, de végig ott lebegett előttem a fénypont, és látszott, hogy egyre erősebben süt, ahogy közelebb kerülök hozzá. Aztán egyszer csak elértem. Egy kis szikla tetején egy apró gömb volt csupán. Gyönyörűen világított, csillogott, de közben nem vakított el. Egyszerűen imádtam a közelében lenni, soha nem akartam többé elmozdulni mellőle. Körülötte éltem egy jó hosszú ideig, gyűjtögettem az élelmet a közelben, de mindig visszatértem a fényhez. A szellemek egyáltalán nem merészkedtek a közelébe, itt végre teljes nyugalomban, biztonságban voltam.

- Hihetetlen. Szóval… nem is kerested a kiutat?

- Egy ideig nem. Úgy éreztem, most végre jól vagyok, távol a szellemek támadásaitól. Közben szépen-lassan rendbejöttem, visszatért az életkedvem, energiám. Aztán egyszer csak úgy éreztem, itt az idő, és végre készen állok rá, hogy megkeressem a kiutat. Így hát kezembe vettem a varázscsillagot és útnak indultam. Nem tudtam merre, csak az volt a lényeg, hogy egyenesen, valamerre, előbb-utóbb csak kijutok. Láttam, ahogy a gömb fénye oszlatja a Ködöt, fantasztikus látvány volt. Mentem előre, az orrom után hosszasan, megint csak nem tudtam, meddig. De nem adtam fel, mert tudtam, a csillag mindig velem lesz és segít, immár csak idő kérdése volt, hogy kijussak.

- És a szellemek, most már békén hagytak?

- Hehe, bár úgy lett volna! Nem, továbbra is próbálkoztak, egyre agresszívebben. – mesélte Spark. – Nem mondom, időnként sikerült így is megmarniuk… de a fény, amely már a kezemben volt, végül mindent begyógyított. Egyszer csak megpillantottam az erdő szélét, és láttam, hogy a Köd halványul. Nagyon megörültem és szaladni kezdtem. El sem hittem, hogy ilyen hosszú idő után végre kijutok. – kis szünetet tartott. – Viszont a szellemek se nagyon akarták elhinni, és főleg nem engedni, hogy ily hosszú ostrom után valaki többé-kevésbé épségben távozik. Körém gyűltek egyre nagyobb számban és egy nagy árnyékká egyesültek. Az árnyék aztán nekem rontott, és sikerült elérnie, hogy elessek. A kezemből is kiütötte a fénygömböt, jó messzire, vissza az Erdő belseje felé… De felnéztem, és láttam, hogy már csak néhány méterre van a cél, és erőt vettem magamon. Feltápászkodtam, és ismét futni kezdtem. Az árnyék elborított, olyan volt, mintha ezer kést szúrnának belém… de nem érdekelt. Nagy nehezen, lassan, de megtettem az utolsó lépéseket és kiértem. Immár nem értek el a szellemek ártásai, kiértem az Erdőből, a Ködből. Megkönnyebbülve a földre estem és elájultam. Így találtak aztán rám az Erdő határát pásztázó járőrök.

- Ez… nem semmi történet volt, Spark. De hogyhogy eddig senkinek nem mondtad?

- Nem is tudom… annyira örültem, hogy végre kint vagyok, hogy nem akartam többé erre gondolni. Meg másfél évet kellett bepótolnom, sőt új életet kezdenem. Soha nem mentem vissza azok közé, akik az Erdőben hagytak. Talán nem is tudják, hogy életben vagyok. Igyekeztem kizárni a tudatomból az egészet, nem akartam felidézni semmit, ami a gonosz szellemekre emlékeztetne. Aztán nem olyan rég elgondolkoztam…

Spark most is elgondolkozott, és Wind-nek rá kellett szólnia:

- Min gondolkoztál el?

- Ja, bocs. Szóval ezen az egészen. Valaki… nem is tudom, kicsoda és miért, de leejtette azt a varázscsillagot az Erdőbe, és ezzel megmentett. Ezért azt hiszem, örökké hálás lehetek neki. Úgy, hogy nem is ismerem és ő se engem, mégis az egyik legtöbbet tett értem. Ha nincs ez a fénygömb, valószínűleg gyilkosként tértem volna vissza, mint az önjelölt „kiválasztott”, a sötétség őrült hírnöke. De nem így történt, és ezt neki köszönhetem. Gondoltam, megkeresem és meghálálom valahogy. Aztán támadt egy sokkal jobb gondolatom. Nem csak azzal tehetek jót, aki velem is korábban, sőt, lehet, nem is neki van a legnagyobb szüksége rá. Az Erdőben a mai napig tűnnek el emberek… gyerekek is, mint én, akik akár azt se tudják, mi vár rájuk odabent, vagy akiket mások visznek be erőszakkal. Ártatlan emberekről van szó, akik megérdemlik, hogy kapjanak egy olyan esélyt, mint én kaptam.

- Á, most már világos, mi a terved!

- Igen. Kölcsönkérek tőled egy griffet, teszek néhány kört az Erdő felett és leejtem egy a zsáknyi varázscsillagot, hogy legyen, mi vezesse az Erdőben elveszetteket.

- Persze, értem én, de nem is tudom… Nem szabadna, mi lesz, ha kiderül?

- Nem fog, Wind, ne aggódj! – győzködte barátját Spark. – Gondolj arra, hogy most te is tehetsz valami jót.

Wind elgondolkozott. Barátjára nézett, aztán az istállóra, majd a székére… a székén a könyvre, amit olvasgatott.

- Rendben van, Spark. – bólintott.

- Köszönöm, barátom.

Wind kinyitotta az istállót, és nem sokkal utána Spark egy árnygriff hátán a magasba emelkedett.

- Próbálj meg sietni, és maradj észrevétlen!

- Úgy lesz, ne aggódj! És még egyszer, kösz!

- Szívesen, Spark, szívesen. – mondta Wind, sóhajtott, és nézte, ahogy barátja elrepül, majd jókedvűen hanyatt vetette magát a karosszékben és folytatta az olvasást.

2013.

Lehetsz a szép hercegnője
Tündérek mesés földjének,
És ha egy sárkány elrabol,
Majd én megmentelek téged.

Messzi földek dzsungelében
Lehetsz egy harcos amazon,
Kalandorként társad leszek
Egzotikus, vad tájakon.

Lehetsz törékeny szolgalány
Lánccal lábadon s kezeden,
Jó gazdád leszek, s szabadnak
Érezheted magad velem.

Lehetsz fenséges királynőm
És én leszek hű lovagod,
Letérdelek eléd, s selymes
Kezeidre csókot adok.

Lehetsz, aki csak szeretnél,
Én mindig melletted leszek,
Párod bármilyen mesében,
Annyira nagyon szeretlek!

2013.

Egyszer lehetsz, hol nem, mesék útján járhatsz,
Éld az életed, és te is hőssé válhatsz!
Küzdhetsz sárkányokkal, menthetsz hercegnőket,
Sok a gonosztevő – üldözheted őket.

Kardforgató bajnokként harcolhatsz, vívhatsz,
Megfújva a kürtöd segítséget hívhatsz.
Megérkezve bekötheted a sebeket,
Mint fehér mágus, gyógyíthatsz betegeket.

Építhetsz fedelet azoknak, kik áznak,
Gyújthatsz lobogó tüzet ott, ahol fáznak.
Az ötletet s az igényt összehozhatod,
Értékes tudásod mással megoszthatod.

Kimentheted, aki csapdába lett ejtve,
Utat mutathatsz annak, ki elvesztette,
Van, kit pár szép szóval jókedvre deríthetsz
Adj egy mosolyt, hidd el, ezzel is segítesz.

Egy a fontos csak: Tedd meg, amit megtehetsz,
Találd meg a helyed, és te is hős lehetsz.
Add meg mindazt, mit az istenek nem adtak,
Teremts szebb világot másoknak – s magadnak.

2013.